Átlagember vagyok. Nincs politikai, szakmai és szervezési befolyásom a vírusjárvány kérdésében. Próbálom a személyes felelősségemet átélni és annak megfelelően cselekedni.

Átlagember vagyok. Az érzések, többnyire negatívak, letaglóztak, elárasztottak, megtörtek és kiköptek és megpróbálom tartani magam, hogy tovább tudjak élni másokkal együtt. 

Átlagember vagyok. Gondolkodom, mint mások. Nincs több a fejemben, és ömlenek rám is az információk, próbálom feldolgozni, értelmezni.

Megértettem, mi lenne a javasolt. Néhány nappal ezelőtt leírtam, én hogy értem. Nem én találtam ki, de azonosulni tudok vele. Arról is írtam korábban, magamnak hogy vontam le azt a következtetést, hogy amit korábban is vallottam, hogy semmi sem oly egyszerű (lásd egy közösségi médián a bemutatkozó mondatomat, ami néhány éve ott szerepel: "would that it were so simple" - "bár volna oly egyszerű" - akik a programjaimon részt vesznek, tudják, hogy ez idézet és hogy honnan vettem...)

A nemzetközi koordinációról: a tegnapi ENSZ munkacsoport akcióterv is ezt sürgeti. Ámde azt látjuk, hogy jelenleg a védekezésben a szűkös erőforrásokért folytatott élet-halál harc zajlik - és a koordinációt néhány országban nemzeti szinten sem sikerül megvalósítani. A nemzetközi egészségügyi koordinációban viszont az a szervezet kellene hogy vigye a prímet, a tervek szerint, amelyiknek igen ellentmondásos volt a szerepvállalása az év első negyedévében. 

A kommunikációról: bizonyos kérdésekben a felelősöknek el kellett dönteni, mit miért mondanak az átlagembereknek (nekem), és annak mi lehet a következménye. Gondolom, nehéz lehetett eldönteni, mit mondjanak a követendő eljárásokról pl. a tesztelés vagy a maszkviselés esetében, mikor látható, hogy egyikből sincs elég. Az átlagember arra is érzékeny, ki mit kommunikál: például ha egy nemzetközi szakmai szervezet, amelyik az elmúlt negyedévben, az átlagember számára is követhető módon nagyon sokféle és egymással nem összehangban lévő üzenetet, kijelentést tett és a cselekedeteinek megitélése enyhén szólva kétséges - ma talán hiába riogatja az embereket azzal, hogy be fog robbani a vírus terjedése. 

A szektorok és a szereplők közötti együttműködésről: az állam, a magánvállalatok és a civil szervezetek együttműködése nyilvánvalóan nem megkerülhető a továbbiakban sem. Érdemes összeszedni, hogy mi kell ahhoz, hogy nemzeti kérdésekben közösen tudjanak gondolkodni. Arról nem is beszélve, hogy ez nem elég, mert globálisan is ezt kellene tenni.

Az átlagember reményt próbál meríteni valamiből. Istenhitből, tudományból, történelemből, közösségből, családból, barátokból, a magában lévő szeretetből.

Ami nekem reményt ad, az a rengeteg jó, amit most tapasztalok egyes emberek és közösségek részéről. Emberek, akik a betegekkel és a különösen veszélyeztetekkel törődnek, foglalkoznak, önmagukat feláldozva. Emberek, akik az átlagembert ellátják, kiszolgálják vagy védik. Emberek, akik a szakmai, társadalmi és gazdasági, megoldásokon gondolkodnak. Műhelyek, amelyek összefogtak és együtt fejlesztik tudásukat és termékeiket a védelmünk érdkeében. Közösségek, amelyek támogatják a rászorultakat és egymást. Emberek, akik tanulnak - például pillanatok alatt digitális munkamódba álltak át. Fapadosan, de mégiscsak gombnyomásra. Ez igazi kulturális változás. Én ezt fogom erősen figyelni, milyen biztató jeleket látok és javasolok e téren. 

Az átlagembernek reményt adnak az átlagemberek.

Kényszerből történő, negatív eredőjű változás. Ami történik a vírusjárvány kapcsán, a külső hatás okozta rendszerszintű változás példája.

Emberek halnak meg. A gyász ideje ez.
Sokan segítenek, gyógyítanak, támogatnak, védenek, hogy meg tudjunk maradni, túlélni, átvészelni. A köszönet és hála ideje ez.
Sokan már elvesztették megélhetésüket. Mások próbálnak fennmaradni, kihúzni. 
A bizonytalanság, a félelem kora.
Az egész világon ugyanúgy a bőrünkön érezzük, a húsunkba vág, semmi sem elvont, nem másokkal történik. Érintettségünk az elesettség, tehetetlenség mértéke, minősége eltérő. A részvétnek ideje van.
Az érzések egész testes-lelkes katarzisa, és a hit átélése is időszerű.

Ezután a gondolkodás is következhet.
Ha azt látjuk, hogy tudósok, kutatóműhelyek, projektek, szimulációk, emberek és csoportjaik hosszú évek óta megállapították, kimutatták, leírták, bemutatták, szemléltették, előadták, eljátszották hogy ez fog történni, hogyhogy megtörtént? Miért nem figyeltünk, hallgattunk rájuk? Miért nem tettünk a megelőzésért, a felkészülésért ?
Nem tudtuk, nem értettük, nem hittük, nem gondoltuk. Ezek a fokozatok. Mármint a jóindulatú verziók, rosszindulatúból is elég sok van.

Talán következtethetünk néhány dologra. 
A szakmák egymás iránti becsületében léphetnénk előre - és elhihetnénk például annak, amelyik az egészségünkkel foglalkozik, amit mond. 
A kommunikációban, ami eláraszt minket, törekedhetnénk arra, hogy egyértelmű és célzott üzeneteket küldjünk az érintetteknek.
Az együttműködésben nem kerülhetjük meg a szakmák és az országok közötti stratégiai koordinációt , amelyik a közös lépéseket vázolja fel és irányítja. Szintén elengedhetetlen az állami szervezetek, magánvállalatok és civil szervezetek közös munkája.

Mindezekhez bizalom kell, sok sok, sokkal több, mint ami most van. 

Felelősségünk egyetemleges. Hatóerőnk nagyon eltérő.
A most kis pontként fegyelmezettségükben felelős emberek a nagyobb hatáskörrel rendelkezőktől iránymutatást, együttműködést várnak. És kezdeményezést a történtek feldolgozására,  és a rendszer-szintű változásoknak a meghatározására, elindítására. A világ nagyon bonyolult, a rohanást nem tudjuk már követni. Elsodort, felemésztett, eltárgyiasított.

Ha az üzenetekből, a helyzetekből, a világ történéseiből, magunkból, másokból az egyszerűséget kedveltük felfogni, ha efelé sodródtunk, erőt vehetünk magunkon és foglalkozhatunk újra az összetettséggel, a bonyolulttal, a nem sematikussal. A közösségi médiában is. 

Egymás közelsége nélkül nem tudunk fennmaradni. A társadalmi távolságtartás, magyarul az egymástól elkülönülés felemészt, egymás melege, a közösség jelenléte nélkül nem létezhetünk.

ha azt mondod, amit hiszel
ha elhiszik, amit mondasz
ha megteszik, amit mondasz
ha azt teszed, amit mondasz
ha azt teszed, amit hiszel

először azt mondod, amit szerinted mások hallani akarnak
majd ezt finomítod, tökéletesíted
aztán ha sokat tapasztaltál és alkalmas vagy rá, sejtéseid lesznek
és utána ezekről elejtesz néhány fésületlen szót
végül talán kialakul a mondanivalód
ez kiáramlik belőled és beszélsz, bár nem mindig tudod, kinek
​akkor is mondod

A szervezeti politizálás mindennapos, bárhová is tévedünk.

Ez az erő birodalma: aki ebben ügyes, érti, érzi a hatalmi viszonyokat; tisztában van a formális és informális befolyásolással, bírja a manipulálás technikáit. Tudnak várni, kombinálni, ha arra van szükség, vagy kiméletlennek, ha kell, azaz érvényesíteni az erejüket, úgymond.

Elhallgatások, hátsó szándékok, a teljesítmény félre- és átértelmezése, a munkatársak felhasználása,
az információk szelektív kezelése - mindenkinek ismerős, ugye.

A vélt vagy valós kompetenciából adódó fölény, a divatszakmák művelőit sztároló és elkábító mechanizmusok, a digitalizáció fejleményeitől új erőre kapó eredményességi, hatékonysági követelmények.

A felettesnek kijárhat a tisztelet. Ha a hatalommal él, és nem hatalmaskodik (a kettő közti különbséget sokan nem is értik, mert nem tapasztalták), annak esetében maradhat is. Ám azt ki is kell érdemelni.

A szervezeti politizálásnál a viszonyulások nem az érdem vagy a szervezeti egyeztetési protokollok szerint, hanem az erőviszonyok alapján alakulnak. Ebben nincs semmi tisztelnivaló. 

A "nyomjuk le a torkukon", az "úgyis csak az erőből értenek", az "így van, mert én mondtam", a "hagyom, hogy jó legyen neki, amíg nem tesz nekem keresztbe" világában meg tudjuk magunknak magyarázni, miért közreműködünk, amíg azt gondoljuk, nekünk is az a jó, ami történik. Ha az előbbi kijelentések nem elszigetelt botlások, hanem normák lesznek (gondolkodásban és viselkedésben), ott érdemes megállni és elgondokodni.

A szervezeti politizálás az önérdek (egyéni vagy csoport- egy szervezeten belül; adott szervezet egy ágazatban, és így tovább) maximalizálásra alapszik és ezért ma már korszerűtlen. Nem bírjuk energiával, erőtartalékaink kimerülnek, túl nagy az entrópia. Bármennyire fáj, a világ összes kérdése ma már csak együttműködésben, a részleges önérdek-feladásban, tiszta közös gondolkodásban és cselekvésben válaszolható meg.

Kulturálisan másra van szüksé:, valódi, nyitott, tanuló együttműködésre, megosztásra, kölcsönös tiszteletre érdemek szerint.
​
Az igazi erő az efelé fordulásban van.

Egy kedves partnerem megkérdezte, hogy lesz belőle jó vezető.

Ez a kérdés leizzasztott. Mivel az életem jelentős részben e kérdés körül forog, elméleti és gyakorlati értelemben is, hozzávetelőgesen azt jelenti, hogyan kell élni.

Ezért feltételes módban tudok róla gondolkodni, mintha megkérdezte volna valaki - többszörös áttételben.

Tehát, ha azt kérdezném magamtól, hogy lehetek jó vezető, a következőket mondanám:

"Először is megpróbálnék ember maradni, a szervezeti életben sokszor előforduló embertelenség közben is. 
Azt gondolnám, akkor vagyok jó, ha eredményeket érek el a munkatársaimmal.
Ezen eredmények elérése közben az embereket szeretném viszonylag épen megőrizni.
Úgy vélném, sok vezető eredményeket ér el, keményen, fókuszáltan, politizálva, az embereket demoralizálva és elbizonytalanítva - ezt nem tartanám magamra nézve követendő példának. Igyekeznék nem eszközként tekinteni csupán a munkatársaimra, még akkor sem, ha néha magamat eszköznek vélem.

Fontosnak tartanám, hogy képes legyek látni valami képet, állapotot, jövőt és odavezetni másokat. Legalább is többnyire. Állást foglalnék, döntenék, de véleményt igényelnék. És persze engednék másokat is dönteni és vezetni.

Határaimat próbálnám megérezni, csakúgy, mint a szervezeti komplexitást és hogy hol vannak a kapcsolódások struktúra, folyamat és feladatelemek, belső és külső környezet között. Ezeket és magamat igyekeznék kontrollálni.

Igyekeznék konstruktív lenni. Felelősséget vállalnék a rám bízott erőforrásokért és támogatnám az emberek kapcsolódásait, együttműködését. A hatalommal megpróbálnék élni, de nem hatalmaskodni.

Közösséget építenék, megélt értékek és átélt problémák alapján.

Azt tartanám jónak, ha hiteles lennék, azaz valami miatt elismernének. Ennek egy része feltétlenül a szakmaisághoz kötődik - másik része pedig az összes többi kérdéshez.

Kellene, hogy tudjak bánni az emberekkel - már többnyire, mindenkivel nyilván nem tudnék ugyanolyan mértékben. Igyekeznék sokszínűen és szakszerűen kommunikálni, elérhető lennék és válaszképes - és lennének jó kérdéseim.

Megosztanám, amit tudok és gondolok, de nem terhelnék azzal másokat, ami nem az ő felelősségük.
Folytonosan tanulnék és másokat is támogatnék ebben. 

Nem keresnék divatokat, trükköket, látványos eszközöket, nem kezelném az embereket. Foglalkoznék velük és elfogadnám, hogy ez nem egyszerű, hanem fáradságos és nehéz. Már miért lenne könnyű?

Aktivizálnék, ha kell, még akkor is, ha én lemerülőben vagyok.

​Elfogadnám, hogy nem lehetek tökéletes, az elég jó az elég."

Mindennel tudnék vitatkozni, de valami ilyesmit vallanék mégiscsak. 

Kedves valaki, ha megkérdeztél, és megkérdeznél, íme, ebben tudnék veled közös hitben, aprólékosan, szisztematikusan, élvezettel munkálkodni.

Visszamentem a múltba - fiatalságom hajnalában találtam magam. Érkezett egy távirat a jövőből, magamtól. Kibontottam, közben azt dünnyögtem, na megint egy prédikáció. Ezt olvastam: "Ha neked szooloo listaakkal talaalkozol a koezoesseegi mediaaban, mindig arra gondolj, mieert eppen annyi amennyi, ees tudsz-e valamit hozzaadni vagy elvenni. Mivel sohasem fog senki teljesen elfogadni, ne toerd magad annyira azeert, hogy olyan leegy, amilyennek maasok laatni akarnak, ahogy te gondolod. Mindenki szabad akar lenni, aam megtartani csak a koezoesseeg tud - vigyaazz raa, mint a kincsre - add hozzaa, amit tudsz. Az intoxikaacio semmilyen formaaja nem tesz szabaddaa. Aam mindezeket biztos tudod ees most befejezem az okoskodaast."
​Hogy ez mi volt, azóta is azon gondolkodom a múltban és a jelenben is...

Nem könnyű ma vezetőnek lenni - annyi a változás és annyira kevés a felfogható megoldás.
Az egyik út a talpon maradásra a tudatosítás. A sok jó szándékú vezetőnek ennyit mindenképpen érdemes megtenni. (A rossz szándékúakról most nem beszélnék :)
Az egyik út az, hogy mit mondunk magunkról. És mögötte: mit gondolunk.
A cucliban annyit hallottam, hogy "nyílt, őszinte kommunikáció", sokszor olyan szervezetekben, helyzetekben, amikor ebből semmi nem volt igaz, hogy ma is kételkedve fogadom, amikor hallom. Önkéntelenül mondják, amikor a saját házuk tájáról valami jót akarnak mondani, de nekem, társul hozzá az az érzés, amit nem tudok feledni és ezért azt kérem, gondolkodjanak el: amit lehet, hogy csak mondanak és lehet, hogy komolyan is gondolnak, talán nem is annyira úgy néz ki mások számára. Az őszinte kommunikáció lényege, hogy nemcsak hatalmi pozícióból gyakorolható, és nemcsak akkor, amikor mi akarunk valamit elmondani. A saját őszinte szavaink mellett a legfontosabb benne a meghallgatás, amire lehetőséget és időt kell teremteni.
Ami szintén megfontolandó, amikor arról beszélünk: "nálunk a legfontosabb az ember": Van ahol így van, máshol az első pillanatra látszik, hogy minden fontosabb az embernél, ám megtanultuk, hogy ezt kell mondani, mert jól hangzik.
A szervezeti kultúrának nagyon jót tesz, ha a hasonló kijelentéseket végig gondoljuk és megbeszéljük és megpróbáljuk valós tatalommal megtölteni. Ne mondjuk, hanem csináljuk. Mondják mások rólunk, akkor jó.
A mai munka világában nehéz emberi kultúrát kialakítani és fenntartani. A legtöbbünk vágyik rá, de meg is lepődünk tőle, nem mindig tudunk vele mit kezdeni. Húsz évvel ezelőtt egy olyan vállalatnál dolgoztam, ahol a szakmaiság és a teljesítmény volt a fő, és vállaltan fontosabb, mint az emberek. Az emberi gesztusokra nem volt támogató a környezet - ebben nehéz megmaradni és nem is tudtam.
A hangzatos mondások tartalmát gondoljuk át, és azt is, mit tehetünk embereikért és tudatosan tegyük is, amit jónak tartunk. Ne építensünk visszafejlesztő szervezeti kultúrákat. Ami leépít, az a haszonelvűség mindenek fölé emelése. Néha el kellene gondolkodni, hogy valamit önmagáért, másokért is lehet és kell tenni, "élni", ahogy a költő mondja "jutalmazhatatlanul": Minden tiszteletem azoké, akik ezt teszik, mert vannak, szerencsére ....