Kisiskolás vagyok, de tudom, mi az igazság. Elmondom neked: a gyerekek meghalnak az iskolában. A gyerekek nem akarnak iskolába menni, de a felnőttek kényszerítik őket, hogy menjenek. A gyerekek megölik egymást ott. Én már nem megyek oda. Youtube csatornát nyitottam és onnan beszélek a fiatalok gondjairól. Apám megengedte, mert támogat abban, hogy más legyek, mint a többiek.

Összevesztem gyerekkoromban a szüleimmel és bezárkóztam a szobámba. Évekig ott éltem és soha nem nyitották rám az ajtót. Akkor egy nap széttörtem. Anyám a másik szobában már azon dolgozott, hogy segítsen rajtam, olvasgatta a szakirodalmat. A széttört ajtót összeragasztottam, kiállítási tárgy lett belőle.

Tinédzser voltam, ahogy nőttem, elkezdtem nem enni. Nem mosdottam. nem csináltam semmit. Szüleim szóban bántottak, nem tudták, mi van velem, szégyelltek. Hallottam, ahogy a bátyám megkérdezi, megöljön-e.

Kimaradtam az iskolából és nem járok el sehová. Anyám a másik szobában él. Én 30 éve vagyok itthon. Internetes sakkozással telnek napjaim. Kezdetben mérgesek voltak rám és szégyelltek. Hogy nem megyek dolgozni. Nem tanulok. Nem akarok emberek közé menni. Senkiben nem bízom, csak a kutyámban. Ám ő meghalt tavaly.

Nem tudom, jobb-e vagy rosszabb-e az életem, hogy nem megyek sehova itthonról. Nagyon fura visszagondolni, milyen hamar elszállt néhány évtized, talán mert mindig ugyanaz ismétlődik a napjaimban.

Millióan élünk így. Évente pedig tízezren eltűnnek, nem találják őket.

Tágabb környezetben: országom évek óta a társadalom 5.0-ás változatán dolgozik, amely minden embernek kényelmet, életerőt és magas életszínvonalat teremt. Ezt leginkább a technika teremti meg. A társadalmi gondolkodások, elvárások változásáról nem tudok.

Hallom, van a világban egy folyamat, vissza a távmunkába, társadalmi távolságtartás és egyebek. Akkor én jól csinálok valamit, biztos.

(a bejegyzés megírásához az inspirációt részben az Al Jazeera The Age of Social Withdrawal videója adta, másrészt pedig a híráradat)

Apa, te mit csinálsz?
Most éppen írok.
Mit? 
Egy blogbejegyzést. 
A gépen?
Igen. A honlapomra. A blogomra.
Miről?
A gondolataimról.
Ide írogatod mindig?
Igen, amikor van mondanivalóm.
És miről szól?
A szervezeteken belüli életről és azok vezetéséről.
Tudom, hogy a foglalkozásod tanácsadó. Tehát nem vagy doktor. Ne szervezetezz nekem :)
A munkában is vannak szervezetek. Ha egynél több ember egy közös munkán dolgozik, akkor már szervezetnek hívhatjuk őket.
És ők akkor együtt vannak egész nap?
A munkahelyük közös, de lehet, hogy nem együtt vannak, hanem távol egymástól és online kommunikálnak.
Mint én most a suliban. És csak azokkal foglalkozol, akiknek a munkahelyük ugyanaz? 
Nem, lehet, hogy összeverődtek egy projektre például. 
Az nálunk is van, tudom mi az. Határidőre meg kell csinálni egy feladatot.
Igen, a lényege pedig az, hogy másokkal közösen, együtt dolgozva.
Csak én sokszor nem tudom, mi értelme a feladatnak.
A munkában is így van. Sokszor érzi ezt mindenki. Lehet, hogy abban tudok segíteni, hogy ezt az értelmet megtalálják.
Már ha van. Nem minden éretelmes, Apukám.
Ez már csak így van. Ami értelmes viszont, az lelkesítő tud lenni.
És te lelkesíted az embereket. Nekem olyan kis savanyújóskának tűnsz....
OMG !!!! LOL !!!! Honnan ismered ezt a kifejezést?
Sok mindent tudok, amit te nem is gondolnál... 
Na látod, ha ügyes vagyok, kiderül az is, hogy akikkel dolgozom, mit tudnak.
És azzal mit érsz?
Egyrészt kiváncsi vagyok, szeretek megismerni sok mindent - remélem, ezzel te is így vagy.
Látod, én is. És kérdezek is. Te is szoktál, ugye?
Szoktam. És remélem, tudok is.
Jól van, idáig értem. Dolgozz tovább, nem zavarlak...

(természetesen nem tudok tovább dolgozni. Nem látom az arcán, mit gondol rólam. Megkérdezni meg nem merem :)

A minap egy intézmény portásával beszédbe elegyedve megörültünk, hogy mindketten jobban szeretjük az amerikai focit (american football), mint a "rendes" focit (soccer). Egyre növekvő kisebbsége a magyaroknak rajongóvá válik. Én is egy erős másfél évtizede.
Ennek a mikro közösségnek az egyik legfontosabb napja minden év február első vasárnapján a Super Bowl (illetve egyre többünknek január második hétfője, a College Football nemzeti döntő).

A Super Bowl az amerikai lakosság (többségének) olyan, mint a levegő, az egyik legfontosabb életelem.
Ezért a jelenlegi járványhelyzetben is két dolog biztos volt: egyrészt, hogy nem jétszhatják üres nézőtér előtt (kb. harmad ház volt, 25 ezer fő), és hogy előtte, utána az emberek hatalmas tömegekben fognak mindent csinálni, ami a meccsel jár, kivéve a "távolságtartást".
Jóindulatúan feltételezhetjük, hogy mindennek ellenére minden egyebet megtettek a védekezésért :)

Ami szintén nem maradhat el, ha már a profi liga nagydöntője zajlik: az ún. half-time show (félidei műsor). Ami nem virtuális volt, mint a koncertek manapság, hanem élő. 
Amikor a koncert megkezdődött, összeszorult a gyomrom. A rengeteg ember, díszlet, hangtechnika, fényeffektusok, tüzijáték közben nem tudtam megállítani magamban a feltoluló kérdést: minek? Minek erre rengeteg pénzt pazarolni, és kvázi-ünnepi hangulatot kelteni, amikor halottak, betegek, társadalmi krízisek, gazdasági zuhanórepülések, munkanélküliség, kimerülő erőforrások jellemzik a mostani világunkat. Nem lehetett volna esetleg ezeknek a borzalmaknak kapcsán visszafogottan emlékezni, akár a szomorúságunkat megjeleníteni? A show tényleg annyira a kultúra része, hogy nem tudunk lemondani róla?

Igen, ez a sportesemény üzleti vállalkozás, tudom. 
A profiligában a sportesemény olyan, hogy a játék, a meccs csak egy elem - folyamatosan villognak, harsognak a kivetítők, helyszíni reklámok - a játékot pedig a tévé reklámszünetek legalább annyira struktúrálták, mint a meccs lefolyása.
Az állandó zörej elnyomja a gondolatokat. A helyszínen a folyamatosan üvöltöző műsorvezetők, és kivetítőkön pergő videók, a minden lehetséges szünetben daráló zene. A tévék előtt a minden szünetben folyamatosan ömlő reklámok. (A Super Bowlban ezekből sokkal több van, hosszabbak a kereskedelmi szünetek.) 
Az, hogy a zaj mikor rombolja szét az agyunkat, egyéni érzékenység kérdése. 
Az, hogy a show fontosabb-e minden másnál, kulturális jelenség - mindenki megfigyelheti magán, mennyire éli ezt át és azonosul vele.

Érzéketlennek tartottam ezt a félidei showt, és a meccsre aggatott reklám-áradatot. (Az egy külön téma, hogy a hirdetők jelentős része a járványhelyzetben felkapott témákat lovagolta meg - ezzel foglalkoznak üzleti és marketing elemzések.) Nekem jobban tetszett volna, ha abban tudnak megegyezni a felek, hogy legyen csendesebb szünet. 

Minden bizonnyal túlzó leegyszerűsítés azt mondani: egy év alatt semmit sem változott a pénzteremtés, a gazdasági növekedés, a kapitalizmus mint vezető érték.

​Ezek a fenti sorok lehet, hogy kissé zavarosak voltak. Fájdalom van bennem.

A vírushelyzet képünkbe, gyomrunka, agyunkba, lelkünkbe robbant. A változások tengerében is a legfontosabb változási helyzet keletkezett.
Másfél évtizede különböző szervezeti környezetben tanított, alkalmazott modellünket csapatunk, partnereinkkel folytatott megbeszélések, műhelyek során megkisérelte alkalmazni a 2020-as évet nagyrészt jellemző brutális változási helyzetre.
Egy első közelítésű diasorban foglaljuk össze a gondolatainkat: - először a modell általános elemei, majd annak alapján a vírushelyzetre alkalmazása következik.
A kedves olvasót kérjük vegye figyelembe a kvöetkező kiegészítéseket:
1) nem állítjuk, hogy a változásmenedzsmentnek nincs más, akár ennél jobb modellje (nem ez a lényeg)
2) nem használjuk a "válság" kifejezést, mert mintahogy a szakmánkban devalválódott a "coach" fogalma, ugyanez történt most a fenti kifejezéssel tágabb környezetben
3) feltételezzük, hogy az érzelmi-pszichológiai károk súlyossága és kiterjedése jelenleg jéghegy csúcsaként látszik 

A bejegyzést frissítjük és az észrevételeket, gondolatokat megköszönjük

Az Amszterdam stratégiai, doughnut economy - alapú fejlesztését megalapozó projekt egyik eredménye a prosperáló város portréja (korábban már több más város fejlesztésénél is kipróbálták e gyakorlatot).

Arra a kérdésre keresték a választ: Hogyan lehet a város és lakói gyarapodását az embersigé jólétét és a planéta egészségét figyelembe véve elérni?

A portré, amely kirajzolódik, négy részből áll. Mindegyiknél alapelv volt a fánkban (vagy gyűrűben, vagy bagelben :) maradás a városi kimeneteket össezahngolva a globális kihatásokkal. A megfogalmazott célokat a rendelkezésre álló statisztikákkal próbálták alátámasztani és újrafogalmazni. A portré megjeleníti, mit jelent a városi prosperitás társadalmi és ökológiai elemeket, helyi örekvéseket és globális felelősséget ötvözve. Kapcsolatot, keretet teremt a különféle szereplőknek és érdekeknek. Egységes módon tárja fel a város mélységeit, kapcsolódásait, megfontolásait, aggodalmait, szinergikus akciókat alapoz meg. Azonosítja a városi innovációkat és azok kiaknázási lehetőségeit. Mérhetővé teszi a 21. századi prosperálást.

A következő kérdésekre próbáltak választ kapni:
1) Mit jelent az amszterdami lakosoknak a prosperálás?
2) Mit jelent, hogy a város a környezeti határait nem átlépve gyarapodjon?
3) Hogyan tudja a város respektálni a bolygó egészségét?
4) Mit kell tenni, hogy Amszterdam tekintettel legyen az emberiség jólétére is?

A kérdésekre a következő összegzések születtek: 

(lásd előzmény bejegyzéseinket: Fánkváros és Prosperáló fejlesztés Amszterdamban)

(az eredeti bejegyzésben megtalálható a teljes programismertető angolul)

​

Utalva a néhány nappal ezelőtti - fánkváros - bejegyzésre, kezdjük el ismertetni, hogyan gondolták ki Európa egyik legnépszerűbb fővárosának fenntartható fejlesztését (a Doughnut modell alapján).

Tehát a külső gyűrű határa az a kilenc elemből álló feltételrendszer, amelynek meg kell valósulnia ahhoz, hogy az életfeltételeket természeti szempontból ne fogyasszuk el (ha túllépünk e szélen, a környezeti feltételekből "harapunk ki"). A belső határ pedig az a szociális alap és életszínvonal, amelyet mindenki állampolgári jogon kell, hogy birtokoljon (ha lepottyanunk erről a belső szélről, az emberek életének minőségét éljük fel). (Lehet, hogy nem donátnak, hanem bégelnek kellene nevezni a modellt magyarul? )

A prosperáláshoz, a terv szerint minden lakosnak 
egészségesnek, kompetensnek, összekapcsoltnak és felhatalmazottnak kell lennie.

Az egészségességet az élelem, víz, egészségügy és lakhatás minősége jelenti.
A kompetencia eszközei az oktatás, energia, jövedelem és foglalkoztatás.
Az összekapcsolódás elemei a mobilitás, közösség, digitalizáció és kultúra.
A felhatalmazás komponensei a társadalmi tőke, politikai beleszólás, diverzitás, béke és igazságosság.

Ezeket a terüelteket hét, az egyes körzetekben az önkormányzati stábok és a lakosság részvételével megtartott műhelymunkák is segítettek pontosítani. A célokat mérhetően is megfogalmazták.

Ami a környezeti kérdéseket illeti, a már korábban rögzített tervekben szerepel, hogy 2030-tól nem közlekedhet benzin- vagy dízelüzemű gépkocsi és motorbicikli a városban. 

A körkörös gazdaságot (nagyon leegyszerűsítve: a termelt javak élethosszának maximalizálást és a hulladék minimalizálást és mindennek a visszaforgatását), írja a mostani anyag, legkésőbb 2050-ig meg kell valósítani. Egy mutató: a széndioxid kibocsátás csökkentése az 1990-es szint 95%-ára (az épületek, közlekedés, elektromosság, ipar és kikötő fejlesztésekkel).

A projektben foglalkoznak a környező világra gyakorolt esetleges negatív hatások ellensúlyozásával. A város kikötője a világ 5 legforgalmasabbja közt van, a kakaóbabnak legnagyobb importőre. Az ennek kitermelése során fennálló igazságtalanságokat a város innovatív, méltányos üzleti gyakorlatokkal ellensúlyozza (átlátható ellátási lánc, fair chain - a termelt értékből minél több maradjon a kitermelés közelében, alapanyagok kutatása, amelynek kitermelése során nem alkalmaznak gyermekmunkát, a beszerzésekben a környezetbarát alapanyagok kötelezővé tétele stb).

Az egyes célokat hatás szempontjából globális, nemzeti, városi, környéki és lakóházi viszonylatban elemezték.

A fánk-gazdagág modellt a változási közvetítők (kisvállalkozások, közösségek, lakossági csoportok, vállalatok, kormányzat, oktatási intézmények) bevonásával dolgozták ki és ültetik át a gyakorlatba...

(a modell ismertetését folytatjuk....- emlékeztető: az előző bejegyzésben szerepelt az angol nyelvű összefoglaló)

Amszterdam fánkváros lesz.
Hogy az micsoda? 
Kate Raworth 8 évvel ezelőtt mutatta be a fenntartható fejlődést lehetővé tevő doughnut economy modellt. A magyarul fánk- vagy gyűrűbe zárt gazdaság néven megismert modell lényege, hogy addig terjeszkedik a növekedés, amennyiben a természeti (föld, víz, levegő) lehetőségek engedik. 
Amennyiben a donut fánk, akkor hívhatjuk így a modellt, de a gyűrűs felépítés talán jobban kifejezi a lényegét. Kapcsolódó modellek a nem-növekedés és a körökörös gazdaság.
A természeti adottságok mellett további tényezőket, egészség, oktatás, lakhatás, szociális jóllét, stb is figyelembe vévő eszközrendszer kulcseleme, hogy ne a (hagyományos értelemben vett gazdasági) növekedés, hanem a prosperálás legyen a lényeg.
Soha nem lehet valami aktuálisabb. És Amszterdam városa ma bejelentette, hogy a modell alapján tervezi fejlesztési koncepcióját.
Ez a modern 21. századi gondolkodás, hirdetik, rendszerek összefüggéseiről, fenntartható kihívásokról szól.
Majd apránként ide fordíjuk magyarul a projekt ismertetőjét, addig itt elérhető az angol nyelvű összefoglaló.

Átlagember vagyok. Nincs politikai, szakmai és szervezési befolyásom a vírusjárvány kérdésében. Próbálom a személyes felelősségemet átélni és annak megfelelően cselekedni.

Átlagember vagyok. Az érzések, többnyire negatívak, letaglóztak, elárasztottak, megtörtek és kiköptek és megpróbálom tartani magam, hogy tovább tudjak élni másokkal együtt. 

Átlagember vagyok. Gondolkodom, mint mások. Nincs több a fejemben, és ömlenek rám is az információk, próbálom feldolgozni, értelmezni.

Megértettem, mi lenne a javasolt. Néhány nappal ezelőtt leírtam, én hogy értem. Nem én találtam ki, de azonosulni tudok vele. Arról is írtam korábban, magamnak hogy vontam le azt a következtetést, hogy amit korábban is vallottam, hogy semmi sem oly egyszerű (lásd egy közösségi médián a bemutatkozó mondatomat, ami néhány éve ott szerepel: "would that it were so simple" - "bár volna oly egyszerű" - akik a programjaimon részt vesznek, tudják, hogy ez idézet és hogy honnan vettem...)

A nemzetközi koordinációról: a tegnapi ENSZ munkacsoport akcióterv is ezt sürgeti. Ámde azt látjuk, hogy jelenleg a védekezésben a szűkös erőforrásokért folytatott élet-halál harc zajlik - és a koordinációt néhány országban nemzeti szinten sem sikerül megvalósítani. A nemzetközi egészségügyi koordinációban viszont az a szervezet kellene hogy vigye a prímet, a tervek szerint, amelyiknek igen ellentmondásos volt a szerepvállalása az év első negyedévében. 

A kommunikációról: bizonyos kérdésekben a felelősöknek el kellett dönteni, mit miért mondanak az átlagembereknek (nekem), és annak mi lehet a következménye. Gondolom, nehéz lehetett eldönteni, mit mondjanak a követendő eljárásokról pl. a tesztelés vagy a maszkviselés esetében, mikor látható, hogy egyikből sincs elég. Az átlagember arra is érzékeny, ki mit kommunikál: például ha egy nemzetközi szakmai szervezet, amelyik az elmúlt negyedévben, az átlagember számára is követhető módon nagyon sokféle és egymással nem összehangban lévő üzenetet, kijelentést tett és a cselekedeteinek megitélése enyhén szólva kétséges - ma talán hiába riogatja az embereket azzal, hogy be fog robbani a vírus terjedése. 

A szektorok és a szereplők közötti együttműködésről: az állam, a magánvállalatok és a civil szervezetek együttműködése nyilvánvalóan nem megkerülhető a továbbiakban sem. Érdemes összeszedni, hogy mi kell ahhoz, hogy nemzeti kérdésekben közösen tudjanak gondolkodni. Arról nem is beszélve, hogy ez nem elég, mert globálisan is ezt kellene tenni.

Az átlagember reményt próbál meríteni valamiből. Istenhitből, tudományból, történelemből, közösségből, családból, barátokból, a magában lévő szeretetből.

Ami nekem reményt ad, az a rengeteg jó, amit most tapasztalok egyes emberek és közösségek részéről. Emberek, akik a betegekkel és a különösen veszélyeztetekkel törődnek, foglalkoznak, önmagukat feláldozva. Emberek, akik az átlagembert ellátják, kiszolgálják vagy védik. Emberek, akik a szakmai, társadalmi és gazdasági, megoldásokon gondolkodnak. Műhelyek, amelyek összefogtak és együtt fejlesztik tudásukat és termékeiket a védelmünk érdkeében. Közösségek, amelyek támogatják a rászorultakat és egymást. Emberek, akik tanulnak - például pillanatok alatt digitális munkamódba álltak át. Fapadosan, de mégiscsak gombnyomásra. Ez igazi kulturális változás. Én ezt fogom erősen figyelni, milyen biztató jeleket látok és javasolok e téren. 

Az átlagembernek reményt adnak az átlagemberek.

Kényszerből történő, negatív eredőjű változás. Ami történik a vírusjárvány kapcsán, a külső hatás okozta rendszerszintű változás példája.

Emberek halnak meg. A gyász ideje ez.
Sokan segítenek, gyógyítanak, támogatnak, védenek, hogy meg tudjunk maradni, túlélni, átvészelni. A köszönet és hála ideje ez.
Sokan már elvesztették megélhetésüket. Mások próbálnak fennmaradni, kihúzni. 
A bizonytalanság, a félelem kora.
Az egész világon ugyanúgy a bőrünkön érezzük, a húsunkba vág, semmi sem elvont, nem másokkal történik. Érintettségünk az elesettség, tehetetlenség mértéke, minősége eltérő. A részvétnek ideje van.
Az érzések egész testes-lelkes katarzisa, és a hit átélése is időszerű.

Ezután a gondolkodás is következhet.
Ha azt látjuk, hogy tudósok, kutatóműhelyek, projektek, szimulációk, emberek és csoportjaik hosszú évek óta megállapították, kimutatták, leírták, bemutatták, szemléltették, előadták, eljátszották hogy ez fog történni, hogyhogy megtörtént? Miért nem figyeltünk, hallgattunk rájuk? Miért nem tettünk a megelőzésért, a felkészülésért ?
Nem tudtuk, nem értettük, nem hittük, nem gondoltuk. Ezek a fokozatok. Mármint a jóindulatú verziók, rosszindulatúból is elég sok van.

Talán következtethetünk néhány dologra. 
A szakmák egymás iránti becsületében léphetnénk előre - és elhihetnénk például annak, amelyik az egészségünkkel foglalkozik, amit mond. 
A kommunikációban, ami eláraszt minket, törekedhetnénk arra, hogy egyértelmű és célzott üzeneteket küldjünk az érintetteknek.
Az együttműködésben nem kerülhetjük meg a szakmák és az országok közötti stratégiai koordinációt , amelyik a közös lépéseket vázolja fel és irányítja. Szintén elengedhetetlen az állami szervezetek, magánvállalatok és civil szervezetek közös munkája.

Mindezekhez bizalom kell, sok sok, sokkal több, mint ami most van. 

Felelősségünk egyetemleges. Hatóerőnk nagyon eltérő.
A most kis pontként fegyelmezettségükben felelős emberek a nagyobb hatáskörrel rendelkezőktől iránymutatást, együttműködést várnak. És kezdeményezést a történtek feldolgozására,  és a rendszer-szintű változásoknak a meghatározására, elindítására. A világ nagyon bonyolult, a rohanást nem tudjuk már követni. Elsodort, felemésztett, eltárgyiasított.

Ha az üzenetekből, a helyzetekből, a világ történéseiből, magunkból, másokból az egyszerűséget kedveltük felfogni, ha efelé sodródtunk, erőt vehetünk magunkon és foglalkozhatunk újra az összetettséggel, a bonyolulttal, a nem sematikussal. A közösségi médiában is. 

Egymás közelsége nélkül nem tudunk fennmaradni. A társadalmi távolságtartás, magyarul az egymástól elkülönülés felemészt, egymás melege, a közösség jelenléte nélkül nem létezhetünk.