Kisiskolás vagyok, de tudom, mi az igazság. Elmondom neked: a gyerekek meghalnak az iskolában. A gyerekek nem akarnak iskolába menni, de a felnőttek kényszerítik őket, hogy menjenek. A gyerekek megölik egymást ott. Én már nem megyek oda. Youtube csatornát nyitottam és onnan beszélek a fiatalok gondjairól. Apám megengedte, mert támogat abban, hogy más legyek, mint a többiek.

Összevesztem gyerekkoromban a szüleimmel és bezárkóztam a szobámba. Évekig ott éltem és soha nem nyitották rám az ajtót. Akkor egy nap széttörtem. Anyám a másik szobában már azon dolgozott, hogy segítsen rajtam, olvasgatta a szakirodalmat. A széttört ajtót összeragasztottam, kiállítási tárgy lett belőle.

Tinédzser voltam, ahogy nőttem, elkezdtem nem enni. Nem mosdottam. nem csináltam semmit. Szüleim szóban bántottak, nem tudták, mi van velem, szégyelltek. Hallottam, ahogy a bátyám megkérdezi, megöljön-e.

Kimaradtam az iskolából és nem járok el sehová. Anyám a másik szobában él. Én 30 éve vagyok itthon. Internetes sakkozással telnek napjaim. Kezdetben mérgesek voltak rám és szégyelltek. Hogy nem megyek dolgozni. Nem tanulok. Nem akarok emberek közé menni. Senkiben nem bízom, csak a kutyámban. Ám ő meghalt tavaly.

Nem tudom, jobb-e vagy rosszabb-e az életem, hogy nem megyek sehova itthonról. Nagyon fura visszagondolni, milyen hamar elszállt néhány évtized, talán mert mindig ugyanaz ismétlődik a napjaimban.

Millióan élünk így. Évente pedig tízezren eltűnnek, nem találják őket.

Tágabb környezetben: országom évek óta a társadalom 5.0-ás változatán dolgozik, amely minden embernek kényelmet, életerőt és magas életszínvonalat teremt. Ezt leginkább a technika teremti meg. A társadalmi gondolkodások, elvárások változásáról nem tudok.

Hallom, van a világban egy folyamat, vissza a távmunkába, társadalmi távolságtartás és egyebek. Akkor én jól csinálok valamit, biztos.

(a bejegyzés megírásához az inspirációt részben az Al Jazeera The Age of Social Withdrawal videója adta, másrészt pedig a híráradat)

Apa, te mit csinálsz?
Most éppen írok.
Mit? 
Egy blogbejegyzést. 
A gépen?
Igen. A honlapomra. A blogomra.
Miről?
A gondolataimról.
Ide írogatod mindig?
Igen, amikor van mondanivalóm.
És miről szól?
A szervezeteken belüli életről és azok vezetéséről.
Tudom, hogy a foglalkozásod tanácsadó. Tehát nem vagy doktor. Ne szervezetezz nekem :)
A munkában is vannak szervezetek. Ha egynél több ember egy közös munkán dolgozik, akkor már szervezetnek hívhatjuk őket.
És ők akkor együtt vannak egész nap?
A munkahelyük közös, de lehet, hogy nem együtt vannak, hanem távol egymástól és online kommunikálnak.
Mint én most a suliban. És csak azokkal foglalkozol, akiknek a munkahelyük ugyanaz? 
Nem, lehet, hogy összeverődtek egy projektre például. 
Az nálunk is van, tudom mi az. Határidőre meg kell csinálni egy feladatot.
Igen, a lényege pedig az, hogy másokkal közösen, együtt dolgozva.
Csak én sokszor nem tudom, mi értelme a feladatnak.
A munkában is így van. Sokszor érzi ezt mindenki. Lehet, hogy abban tudok segíteni, hogy ezt az értelmet megtalálják.
Már ha van. Nem minden éretelmes, Apukám.
Ez már csak így van. Ami értelmes viszont, az lelkesítő tud lenni.
És te lelkesíted az embereket. Nekem olyan kis savanyújóskának tűnsz....
OMG !!!! LOL !!!! Honnan ismered ezt a kifejezést?
Sok mindent tudok, amit te nem is gondolnál... 
Na látod, ha ügyes vagyok, kiderül az is, hogy akikkel dolgozom, mit tudnak.
És azzal mit érsz?
Egyrészt kiváncsi vagyok, szeretek megismerni sok mindent - remélem, ezzel te is így vagy.
Látod, én is. És kérdezek is. Te is szoktál, ugye?
Szoktam. És remélem, tudok is.
Jól van, idáig értem. Dolgozz tovább, nem zavarlak...

(természetesen nem tudok tovább dolgozni. Nem látom az arcán, mit gondol rólam. Megkérdezni meg nem merem :)

A minap egy intézmény portásával beszédbe elegyedve megörültünk, hogy mindketten jobban szeretjük az amerikai focit (american football), mint a "rendes" focit (soccer). Egyre növekvő kisebbsége a magyaroknak rajongóvá válik. Én is egy erős másfél évtizede.
Ennek a mikro közösségnek az egyik legfontosabb napja minden év február első vasárnapján a Super Bowl (illetve egyre többünknek január második hétfője, a College Football nemzeti döntő).

A Super Bowl az amerikai lakosság (többségének) olyan, mint a levegő, az egyik legfontosabb életelem.
Ezért a jelenlegi járványhelyzetben is két dolog biztos volt: egyrészt, hogy nem jétszhatják üres nézőtér előtt (kb. harmad ház volt, 25 ezer fő), és hogy előtte, utána az emberek hatalmas tömegekben fognak mindent csinálni, ami a meccsel jár, kivéve a "távolságtartást".
Jóindulatúan feltételezhetjük, hogy mindennek ellenére minden egyebet megtettek a védekezésért :)

Ami szintén nem maradhat el, ha már a profi liga nagydöntője zajlik: az ún. half-time show (félidei műsor). Ami nem virtuális volt, mint a koncertek manapság, hanem élő. 
Amikor a koncert megkezdődött, összeszorult a gyomrom. A rengeteg ember, díszlet, hangtechnika, fényeffektusok, tüzijáték közben nem tudtam megállítani magamban a feltoluló kérdést: minek? Minek erre rengeteg pénzt pazarolni, és kvázi-ünnepi hangulatot kelteni, amikor halottak, betegek, társadalmi krízisek, gazdasági zuhanórepülések, munkanélküliség, kimerülő erőforrások jellemzik a mostani világunkat. Nem lehetett volna esetleg ezeknek a borzalmaknak kapcsán visszafogottan emlékezni, akár a szomorúságunkat megjeleníteni? A show tényleg annyira a kultúra része, hogy nem tudunk lemondani róla?

Igen, ez a sportesemény üzleti vállalkozás, tudom. 
A profiligában a sportesemény olyan, hogy a játék, a meccs csak egy elem - folyamatosan villognak, harsognak a kivetítők, helyszíni reklámok - a játékot pedig a tévé reklámszünetek legalább annyira struktúrálták, mint a meccs lefolyása.
Az állandó zörej elnyomja a gondolatokat. A helyszínen a folyamatosan üvöltöző műsorvezetők, és kivetítőkön pergő videók, a minden lehetséges szünetben daráló zene. A tévék előtt a minden szünetben folyamatosan ömlő reklámok. (A Super Bowlban ezekből sokkal több van, hosszabbak a kereskedelmi szünetek.) 
Az, hogy a zaj mikor rombolja szét az agyunkat, egyéni érzékenység kérdése. 
Az, hogy a show fontosabb-e minden másnál, kulturális jelenség - mindenki megfigyelheti magán, mennyire éli ezt át és azonosul vele.

Érzéketlennek tartottam ezt a félidei showt, és a meccsre aggatott reklám-áradatot. (Az egy külön téma, hogy a hirdetők jelentős része a járványhelyzetben felkapott témákat lovagolta meg - ezzel foglalkoznak üzleti és marketing elemzések.) Nekem jobban tetszett volna, ha abban tudnak megegyezni a felek, hogy legyen csendesebb szünet. 

Minden bizonnyal túlzó leegyszerűsítés azt mondani: egy év alatt semmit sem változott a pénzteremtés, a gazdasági növekedés, a kapitalizmus mint vezető érték.

​Ezek a fenti sorok lehet, hogy kissé zavarosak voltak. Fájdalom van bennem.